Június 30-án Pécsett, a Nappaliban rendeztük meg a Mi lesz veled, közoktatás? című szakmai beszélgetést és közös gondolkodást. Az esemény célja az volt, hogy a közoktatás jövőjéről ne csak országos, rendszerszintű kérdésként beszéljünk, hanem helyi nézőpontból is: mit jelent mindez Pécsett, Baranyában, az iskolák, pedagógusok, családok, diákok, civil szervezetek és egyetemi szereplők mindennapi tapasztalatai felől. (A teljes beszélgetés a poszt alján lévő videón megtekinthető.)

A beszélgetés résztvevői voltak Csovcsics Erika, oktatási szakértő, PTE BTK, Romológia és Nevelésszociológia Tanszék; Nyirati András, emberi jogi képző, Emberség Erejével Alapítvány, elnök; Szabolcsi Marcell, magyar-történelem tanár; Tasnádi Zsófia, romológus, ÉlményTár, vezető; Váczi Dorka, Újpedagógia alapító.

A találkozó bevezetőjében Galambos Attila, az Újpedagógia egyik alapítója kitért a pedagógus-továbbképzési rendszer átalakulására: 2025 januárjától megváltozott az akkreditált továbbképzések rendszere, így már nem lehetett a korábbi, viszonylag világos akkreditációs eljárásban bárkinek képzéseket kezdeményeznie. Ez a helyzet sok civil vagy független szakmai szereplőt kiszorított a továbbképzési rendszerből, miközben egyes szervezetek képzéseit nagy számban vették “nyilvántartásba”. Galambos egy kérdőíves felmérést is ismertetett, amit a Neteducatio Kft.-vel közösen készítettek és, amelyet 851 pedagógus töltött ki, főként általános iskolai tanárok és óvodapedagógusok. A válaszok alapján a jelenlegi továbbképzési rendszer megítélése alacsony, a fő akadályok az időhiány és a költségek. A pedagógusok jelentős része azt szeretné, ha a továbbképzés munkaidőben történhetne, nem hétvégén vagy szabadidőben. Felmerült az 55 év feletti pedagógusok mentességének kérdése is: a kitöltők körülbelül fele nem értett egyet azzal, hogy aki még a pályán van, de elmúlt 55 éves, annak ne kelljen továbbképzésen részt vennie.

Galambos ez után ismertette, hogy a közönség előzetes válaszai alapján több helyi oktatási téma került napirendre. A legfontosabbak között szerepelt: 

1. Befogadó iskola: SNI, BTMN, autizmus spektrumzavar, neurodiverzitás, integráció, inklúzió
2. Esélyteremtés: hátrányos helyzet, roma tanulók, szegregáció, körzeti iskolák 
3. Korszerű pedagógia: módszertani megújulás, tananyag, értékelés, motiváció 
4. Pedagógusok és szakmai támogatórendszer: tanárképzés, csapatépítés, szakemberek, munkafeltételek
5. Részvételi és helyi oktatásfejlesztés: szülők, diákok, civilek, partnerség, demokratikus működés 
6. Rendszerszintű szabályozás és iskolaszerkezet: NAT, autonómia, felvételi, tankönyvek, korhatár, intézményi mozgástér 

Kerekasztal-beszélgetés: Túlterhelt rendszerben méltányosan?

A panelt Váci Dorka moderálta, aki az esemény központi kérdését úgy fogalmazta meg, hogy lehet-e Baranyában és tágabban Magyarországon olyan közoktatást csinálni, amely egyszerre méltányos, befogadó, korszerű és helyileg alakítható, miközben a rendszer túlterhelt, központosított és bizalomhiányos. A panelisták nyitó válaszai erre a kérdésre több irányból ugyanoda futottak ki. Több megszólaló szerint a pécsi/baranyai közoktatás leginkább időt és bizalmat nem tud adni. Ez hiányzik a gyerekek, a szülők és a pedagógusok szintjén is. Más szerint az iskola nem tud elég önfeledt gyerekkort biztosítani, mert a gyerekek túlterheltek és fáradtak. Tasnádi az esélyegyenlőség hiányát emelte ki. Szerinte Pécsen és Baranyában sem jut mindenki azonos minőségű oktatáshoz. Megjelent az is, hogy az iskolának olyan hellyé kellene válnia, ahová jó bemenni, nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is. Ehhez kapcsolódott az aktív tanulás és a valahová tartozás érzése. Az iskola akkor működik jól, ha a gyerek és a pedagógus is érzi, hogy köze van ahhoz a közösséghez, amelyben dolgozik vagy tanul.

A beszélgetés egyik komoly vitapontja a szabad iskolaválasztás volt. Elhangzott, hogy ennek egyszerű megszüntetése önmagában nem oldaná meg a szelekció és szegregáció problémáját, hiszen a szülői félelmek, előítéletek és menekülési stratégiák nem tűnnének el egyik napról a másikra. Ugyanakkor a jelenlegi rendszer sem tekinthető igazságosnak: sok család elvben választhatna iskolát, a gyakorlatban azonban nincs hozzá információja, közlekedési lehetősége vagy társadalmi erőforrása. A beszélgetésben ezért inkább kontrolláltabb körzetfelosztás, tudatosabb tanulóelosztás és minden intézményben garantált minőségi minimum szükségessége merült fel.

A befogadó iskola kérdésénél az egyik fontos állítás az volt, hogy ma már nem nagyon létezik „átlagos gyerek”, akihez az iskola magát mérhetné. A tanulók nagyon különböző élethelyzetekből, motivációkkal, nehézségekkel és erőforrásokkal érkeznek, ezért a befogadás első lépése a valódi megismerés lenne. Ehhez azonban idő, bizalom, szakmai támogatás és intézményi szintű elköteleződés kell. A befogadás nem várható el egy-egy magányos pedagógustól, ha közben változatlan mennyiségű tananyagot, kevés szakembert és szűk mozgásteret kap. Akkor működhet, ha az iskola közösségként mondja ki, milyen intézmény szeretne lenni, és ehhez közösen keres eszközöket.

Centralizáció, félelemkeltés, szűkülő tér – hogyan tovább?

A helyi együttműködésekről szóló részben egyszerre jelent meg az óvatosság és a remény. Az elmúlt évek centralizációja, félelemkeltése és beszűkülő intézményi mozgástere sok szereplőt óvatossá tett. Intézményi problémákról, roma gyerekek oktatásáról, szegregációról vagy szakmai felelősségről sokszor nehéz volt nyíltan beszélni. Mégis kirajzolódott az igény arra, hogy újra legyenek workshopok, iskolán kívüli tanulási helyzetek, civil (akár múzeumi), egyetemi és más külső szereplőkkel való együttműködések. Az is világossá vált, hogy az együttműködés nem jön létre magától: idő, szervezés, koordináció és erőforrás kell hozzá.

A módszertani megújulás kapcsán nem elsősorban tudáshiányról, hanem energia- és időválságról beszéltek a résztvevők. Sok elhivatott és innovatív pedagógus dolgozik a rendszerben, de a kísérletezéshez idő kell: kipróbálni, hibázni, újratervezni és újra próbálni. A módszertan mögött újra és újra a kapcsolat kérdése jelent meg. Bármilyen tananyag vagy módszer csak akkor működik, ha van kapcsolat pedagógus és diák között. A továbbképzés akkor válhat valóban értelmessé, ha gyakorlathoz kötött, azonnal használható, és illeszkedik az adott iskola kapacitásaihoz, céljaihoz és „energiaháztartásához”.

A tanárképzésről szólva többen kiemelték, hogy a hallgatók sok elméleti tudást kapnak, de kevés olyan élményt, amely megmutatja az iskola valóságos, komplex működését. Nem elég óratervet írni és letanítani egy órát, látni kell, hogyan működik egy osztály, egy tantestület, egy intézményi kultúra, és hogyan reagálnak azok a gyerekek, akik nem feltétlenül motiváltan érkeznek az iskolába. A beszélgetésben szerkezeti kérdések is előkerültek: az alsó és felső tagozat közötti törés, a központi felvételi, a korai szelekció és az, hogy mikor kell a gyerekeknek iskolát vagy pályát választaniuk.

Erős hangsúlyt kapott a szupervízió és a visszajelzés hiánya is. A pedagógusoknak szükségük lenne egymás óráinak látogatására, esetmegbeszélésekre, szakmai beszélgetésekre és olyan tantestületi alkalmakra, amelyek nem adminisztratív kipipálások, hanem valódi közös gondolkodások. Ugyanakkor az is elhangzott, hogy nem minden magyarázható idő- és energiahiánnyal, a rendszerben attitűdproblémák, előítéletek, rasszizmus és zárt gondolkodás is jelen vannak, ezért a megújulásnak nemcsak módszertani, hanem szemléleti munkának is kell lennie.

A civil szervezetek szerepéről szólva a beszélgetés arra mutatott rá, hogy a civilek bejutása az iskolákba sokszor esetleges, személyes kapcsolatokon múló vagy alkalmi jellegű. Pedig a civil jelenlét nem „úri hóbort”, hanem a közoktatás hasznos kiegészítő eleme lehet. Programokat, külső tudást, közösségi élményeket és tehermentesítést is hozhat. A tanodák kapcsán az is elhangzott, hogy miközben sok helyen fontos közösségszervező és felzárkóztató szerepet töltenek be, veszélyes, ha az iskola árnyékintézményeivé válnak. Ehelyett a délutáni idősávokat lehetne tartalmas, civil szereplőkkel közösen működtetett programokká alakítani.

Mi lesz veled?

A beszélgetés végén több lehetséges helyi folytatás is kirajzolódott. Felmerült az egyetem erőforrásainak tudatosabb bevonása, rendszeres városi oktatási fórumok szervezése, iskolák, civilek és egyetemi szereplők negyedéves vagy féléves találkozója, valamint a városi diákönkormányzat vagy diákparlament újjáélesztése. Szóba került az 50 órás közösségi szolgálat értelmesebbé tétele is: ne formális kötelezettség legyen, hanem valódi közösségi tapasztalat.

Összességében a panel nem egyetlen megoldást kínált, hanem sűrű problématérképet rajzolt fel. A visszatérő kulcsszavak az idő, bizalom, kapcsolat, méltányosság, befogadás, intézményi minimum, szakmai közösség, szupervízió, helyi együttműködés és részvételiség voltak. A beszélgetés legerősebb üzenete talán az volt, hogy a közoktatás problémái nem kezelhetők pusztán tananyaggal, módszertannal vagy központi szabályozással. Helyi szinten is szükség van párbeszédre, szakmai közösségekre és néhány jól választott, közösen vállalt ügyre: városi oktatási fórumra, diákönkormányzatra, értelmes közösségi szolgálatra, civilek bevonására, egyetemi partnerségre és az iskolák közötti tanulás újraindítására.

Ha érdeklődsz a folytatás iránt jelezd nekünk: https://forms.gle/x2LxA1X73vmWFJBz6

Ha pedig szerveznél a városodban hasonló programot, írja az info@ujpedagogia.hu címre.