A Szőlő utcai javítóintézetben történt erőszak a jéghegy csúcsát jelentik a hazai nevelési közegben. Vajon a magyar iskolákban nincs jelen a tanári brutalitás vagy a szexuális visszaélés? Az egyetemeken nem alázzák meg alkalmanként a hallgatókat? A munkahelyeken nincsenek kitéve visszaéléseknek fiatalok? A társadalom állapotáról sokat elmond, hogy nem tudja helyén kezelni az erőszak megjelenését, sőt gyakran az áldozatokat hibáztatja. A Szőlő utcai ügy kapcsán lemondássorozatnak kellett volna elindulnia, nem pedig annak a narratívának megerősödnie, miszerint az áldozatok „megérdemelték”, amit kaptak, és a földön való rugdosás fegyelmezési eszközként minősíthető.
Ne legyenek illúzióink. Abban a társadalmi közegben, ahol fiatalokat ért erőszak kapcsán felmerülhet, hogy „megérdemelték”, hogy „jogos volt”, hogy „velük csak így lehet bánni”, és ahol a kartotékadatok (hány gyilkos, erőszaktevő, tolvaj van közöttük) mentik fel az agresszort, ott a fiatalokat érő intézményi szintű erőszak megítélése aktuális, valós és súlyos probléma. És nem az intézményi szintű erőszak kezelésről, hanem csupán annak megítéléséről beszélünk. Problémás gyerek – még akkor is, ha ez sok esetben eufemizmusnak tűnik – a legtöbb intézményben, iskolában, kollégiumban van. A deviancia azonban nem szolgálhat magyarázatként az intézményben uralkodó, a felnőttek által létrehozott erőszakra.
Legyen szó szociális gondozásról, iskolai, egyetemi vagy munkahelyi közegről, a fiatalok ma Magyarországon azért vannak veszélyben, mert ha valaki az erőszak intézményi megnyilvánulásáról beszél, nem az erőszaktevőről, hanem az áldozatról kezdünk minősítő módon nyilatkozni. Nincsenek – nem vagyunk – felkészítve önmagunk védelmére: nincsenek szavaink és működő megoldási mechanizmusaink az erőszak felismerésére és kezelésére. A rendszerben nincsenek olyan ellenőrzési pontok, ahol vészjelzők szólalhatnának meg egy-egy erőszaktevő kapcsán, és érdemi következménye sincs a felnőttek fizikai vagy verbális brutalitásának.
Ne legyenek illúzióink. Az oktatási, nevelési és javítóintézetekben magasan képzett, diplomás szakemberek követik el az erőszakot, akiknek éveken keresztül lett volna lehetőségük azon dolgozni, hogy miként lehet problémás, akár agresszív fiatalokat nem erőszakos módszerekkel fegyelmezni. Vagy az egyetemeknek, főiskoláknak kellett volna olyan mérföldköveket beépíteniük a rendszerbe, amelyek gátolják az erőszaktevők és szexuális ragadozók pedagógiai végzettséghez vagy nevelési szerepkörhöz jutását. Ma azzal érvelünk, hogy minden rendben van a tanárképzésben, hiszen tele vannak a padok tanárjelöltekkel. De vajon a szaktárgyi felkészültség mellé kapnak-e megfelelő mennyiségű és minőségű pedagógiai képzést is? Találkoznak-e eleget az agresszió nem erőszakos kezelésének módszereivel? Felkészít-e a tanárképzés nehéz sorsú, akár agresszív fiatalokkal való együttműködésre? Felkészít-e az együttműködésre egyáltalán?
Ne legyenek illúzióink. Problémás, durva, nehéz sorsú fiatalok más oktatási-nevelési intézményekben is vannak, nem csak javítóintézetekben, és velük szemben is alkalmaznak durva módszereket fegyelmezés vagy „nevelés” címszó alatt. Számtalan olyan esetről tudok, ahol magasan képzett, diplomás szakemberek fizikai és verbális erőszakot, megszégyenítést alkalmaztak fiatalokkal szemben. Emlékszem, amikor egy kedves roma kislány magába roskadva mesélte nekem egy észak-magyarországi kistelepülés falunapján, hogy a tanára hogyan hülyézi le és cibálja a haját, ha nem tud megoldani egy feladatot, és ezért nem szeret iskolába járni. Vagy amikor néhány éve kollégáimmal végignéztük, ahogy egy iskola igazgatója megüt egy gyereket, „akivel nem lehet máshogy bánni”. Vagy amikor egy kortárszaklatással foglalkozó képzésen a tanári kar a gyerekek nevein szórakozott. Az élményem ezekkel kapcsolatban a teljes tehetetlenség érzése: a sokk, ahogy állok a helyzet előtt, és nem tudom, mit tegyek, kinek szóljak, hogyan lehetne változtatni. Hiszen „ez nálunk elfogadott”, és „velük nem lehet máshogy bánni”.
Rendszerszintű változásra lenne szükség: működőképes jelzőrendszerek kialakítására, a szakemberképzés átalakítására, valamint a tanulók és gyerekek felkészítésére arra, hogy el tudják mondani, mi történik velük. És arra, hogy végre ne az áldozatokat hibáztassuk, hanem nagybetűkkel beírjuk a nevelés írott és íratlan szabályai közé: az erőszak nem fegyelmezési eszköz.
