Vegyük végre komolyan a dobókockát!
A dobókocka talán a legemblematikusabb társasjátékos tárgy, mégsem vesszük elég komolyan. Azt látom képzéseken, workshopokon, hétköznapi játszásokon egyaránt, hogy az emberek mindenféle koncepció nélkül dobálják a kockákat. Amikor felhívom a figyelmüket, hogy a sikertelenségük oka a rossz technika és a slendriánság, egyszerűen kinevetnek. Természetesen léteznek különböző megközelítések, vannak rövid- és hosszúdobók, ejtők és gurítók, egy- és kétfalasok, de lássuk be, ha nem kötelezem el magam valami mellett, akkor pusztán a szerencsére bízom magam. Ha nem figyelek oda, hogy milyen értékkel fordítom a kockát a tenyerembe és utána reflexből mindig másfelest csavarok a dobáson, akkor véletlenszerű eredményekkel kell játszanom. A játékok és maga a dobókocka is többet érdemel ennél.
Önismeret és a dobókocka?
Tudjuk, hogy az önismeret mennyire fontos, miért felejtjük ezt el, amikor játszunk? A társasjáték-pedagógia ezzel foglalkozik: komolyan közelítünk egy jellemzően komolytalannak tartott tevékenységhez azért, hogy ez a komolytalanság meg tudjon maradni pedagógiai helyzetekben is. A társasjáték nem a komoly tanulás terepe, ugyanakkor ez nem hátrány, hanem sajátosság, mely a pedagógiai munkánkban lehetőségként lehet jelen.
Térjünk vissza a kockadobás fontosságára. Ha megfigyeljük a saját játékunkat, ha tudatosak vagyunk ebben a tevékenységben, így a kockadobásban is, akkor felfedezhetjük sajátosságainkat. Milyen hosszút dobunk? Ha dobozba dobunk, akkor hány falon pattintjuk meg a kockát? Mi a kocka kiinduló állapota a kezünkben? Ezután figyelnünk kell a dobásaink eredményeit és folyamatos finomhangolásokkal megtanulhatunk jól dobni. Persze a dobókockán is sok minden múlik, de ha egy eszközön képesek vagyunk elsajátítani a jó dobást, akkor másikon is sikerülni fog. Egy idő után elég ránézni egy dobókockára, megfigyelni az éleit és csúcsait, lekerekítetségét és tudni fogjuk, hogy milyen dobásra van szükség.
Társasjáték-pedagógia képzés
Azért hoztunk létre egy társasjáték-pedagógiai képzést pedagógusok számára, mert ők azok, akik a jövő nemzedékét úgy engedhetik bele a világba, hogy azok tudnak jól játszani, így például tudnak jól dobni dobókockával.
A képzés során feldolgoztuk még a társasjáték-pedagógia alapelveit, foglalkoztunk a hatékony játékszabály magyarázat felépítésével, de azzal is, hogy miért jobb előnyt adni a játékokban, mint rosszul játszani és hagyni magunkat. A képzésen meg lehet ismerkedni a főbb játékmechanizmusokkal, lehetséges fejlesztési célokkal, de közösen lehet gondolkodni egy praktikus játéktár kialakításáról is. A társasjátékok tanórai felhasználásának lehetőségei és a játéktervezés mint pedagógiai projekt szintén kiemelt témái a képzésnek.
Ez egy e-learning képzés. Nem tudunk tehát együtt játszani, viszont egyéni ütemben, bárhonnan, kevés szervezéssel elvégezhető. Három nagyobb, kötelező feladat van benne, de tele van gyakorló és gondolkodtató feladatokkal. A képzést el lehet végezni 3 nagyobb feladat megoldásával, de mellé lehet tenni több tucatnyi kisebbet is. Én azt vállaltam, hogy mindenre visszajelzek szövegesen, hogy kompenzáljuk kicsit a forma hiányosságait, szóval itt is igaz, hogy ha többet teszel bele, akkor többet is vehetsz ki belőle.
Várható eredmények
A múltkor végre egyszer sem kérdezte meg, hogy ő jön-e, mert megértette a körsorrendet, a társasjátékozás sajátosságát, így könnyebben gyakorolta a türelmet.
A múltkor azt mondta, hogy már nem kell három “Lépj mást!” zsetont adnom előnyként, mert szerinte már kettővel is meg tud szorongatni.
A múltkor egy szimultánon az egyik csapat rájött, hogy a legnagyobb előnyt nem a leggyengébb játékosuknak kell adni, hanem a legerősebbnek, aki így simán elvert, ami az egész csapat győzelmét jelentette.
A múltkor maga kérte a társas nehezebb verzióját, amiben ráadásul olvasni is kell, ő pedig nem szeret, de így nekiállt, megküzdött vele, mert le akart győzni minket.
A múltkor hosszú perceken keresztül pakolgattuk a golyókat a Kalahában, pedig nagyon nehezen megy neki és folyamatosan ellenáll a finommotorikát fejlesztő gyakorlatoknál.
A múltkor egy igazi, komoly gémer játékban sikerült nyernie ellenünk: tervezett, szimulált, végiggondolt, sokat és jókat döntött másfél órán át, miközben állítólag 20 percet sem tud egy helyben ülni és koncentrálni.
A múltkor nem szeretett kártyázni, de aztán kiderült, hogy sokféle kártya van, olyan is, amiben ő jobb, mint a többiek.
A múltkor csak úgy, magától elkezdte összeszámolni a pontjait, pedig addig nem tűnt úgy, hogy megy a tízesátlépés.
A pedagógiai is a jó pillanatokról szól. Ezekből szeretnénk minél többet. Mi vagyunk a pedagógusok, a mi feladatunk létrehozni azokat a helyzeteket, amikben meg tudnak történni a jó pillanatok. Aztán ezeket elkezdi gyűjteni a gyerek és persze mi is. És ezektől lehetünk valamilyenek, ezek segítenek minket az életben. Itt-ott. Számunkra úgy tűnik, hogy a társasjátékozás, amire az iskolai keretek között is van bőven lehetőség, kiválóan alkalmas jó pillanatok gyűjtésére. A képzésünk pedig a hogyanhoz próbál támpontokat nyújtani.
Ez egy borzastóan szerencsétlen mondatkezdés: „A társasjáték nem a komoly tanulás terepe”, mert ezzel semmibe veszi az összes fejlesztő- és gyógypedagógus mukáját! Ettől függetlenül a képzés pedagógiai aspektusa jó.
Miért venné? Szándékaim szerint az előző mondat és persze az egész szöveg kontextusba helyezi a komolyság kérdését. Nem érdemes mondatokat kiragadni, nem érzik jól magukat a környezetük nélkül.
Egyébként meg ha semmibe venném az összes fejlesztő- és gyógypedagógus munkáját ezzel a mondattal, akkor pl. a magam munkáját is semmibe veszem, ami balgaság lenne, különösen nyilvánosan, ahol a főnököm, a munkatársaim, a gyerekeim, a megrendelőim is olvashatják. 🙂